A Jedlik Ányos Gimnáz​​ium vezetősége, tanári kara, sok-sok régi és új tanulója nevében - a család gyászában osztozva - megrendült lélekkel álljuk körül ravatalodat. Egy évvel ezelőtt egyáltalán nem gondolhattunk arra, hogy a később felismert alattomos kór ilyen hamar végez Veled. Sőt, azt is megdöbbentette a tragikus hír, aki halálod előtt csak két héttel telefonon beszélt Veled.

A régi latin mondás - magyar változatával együtt - gyakori használatával: "De mortuis nil, nisi bene" - "A halottakról semmit vagy jót" - látszólag hitelét vesztette. Pedig szeretteink​ről haláluk hírére, pláne, ha évtizedeken át együtt dolgoztunk velük - nem véletlenül - értékeik, erényeik idéződnek fel emlékezetünkben (Egyébként is ki mondhatja el önmagáról - itt közöttünk, vagy akár az egész világon egyetlen ember is, hogy nincs hibája, vagy sohasem volt bűne, hiszen Vörösmarty szavai szerint is: "Ember vagyunk az ég és föld fia...").

Bár családi életed korán hajótörést sz​​envedett, azoknak a gondját, akiket az élet reád bízott, példás odaadással viselted. Ki hitte volna, hogy munkád kedélyes végzése közben nap mint nap éveken át a betegségétől és korától egyre inkább elnehezülő édesanyád ellátása árnyékolta be életedet. És a megadással vállalt kötelességednek zokszó nélkül tettél eleget.

Mi, egyszerű tanárok jóformán csak ta​​nítványainkat, néhány osztály tanulóját ismertük, Te azonban, mint az iskola könyvtárosa az intézet szinte minden tanulójával személyes kapcsolatban voltál. A gyerekek már tudták, hogy az általuk igényelt könyvet maguk keressék meg, és annak elolvasása után maguk tegyék a helyére. Fegyelemre, igényességre, rendre, a kultúra tiszteletére nevelted őket. Te, a mindenki Kati nénije, a könyvtárból diáknak és tanárnak egyaránt otthont varázsoltál.

Iskolánk közös dolgaira, ügyeire, gondjaira érzékenyen reagáltál. A gimnázium sorsát mindig szíveden viselted. Komolyság és vidámság egyszerre volt Rád jellemző tetteidben és az értekezlete​ken hozzászólásaidban. Egyéniségeddel, személyiségeddel sajátos színfoltot jelentettél az iskolának. Távozásoddal nagy űrt hagytál magad mögött.

Arany János egyik csodálatos alkotásában megl​​epő gondolatot fogalmaz meg: a halottban önmagunkat siratjuk. Valóban, ravatalod előtt nemcsak az a felismerés fogalmazódik meg bennünk, hogy haláloddal szegényebbek lettünk, hanem az is, hogy mi, akik a fájdalmas búcsúra összejöttünk, a tiédhez hasonló sors előtt állunk. Hogy napok, hónapok, évek vagy évtizedek múlva-é, az jelentéktelen szempont az örökkévalóság távlatában. Intő példa arra, hogy amíg e földi életben forgolódunk, tetteinkben, szavainkban mindig jó lelkiismeretünk intelméhez igazodjunk. Reményeink szerint Te is ezt az érdemet vitted magaddal a sírba.

Kedves tanárnő, Tisztelt Kati Néni, Kedves​ Kati, végső búcsúzóul mindannyiunk nevében hadd hangozzék el egy fohász érted, mint előtted sok kartársunk ravatalánál, a közel kétezer éves liturgia eredeti szövege szerint: Requiam aeternam dona ei, Domine, et lux perpetum luceat ei! Requiescat in pace! Amen! Adj neki, uram, örök nyugalmat, és az örök világosság fényeskedjék neki! Nyugodjék békében! Amen!

​1997 nyarán​