A Jedlik Ányos Gimnázium vezetősége, tanári kara, sok-sok régi és új tanulója nevében - a család gyászában osztozva - megrendült lélekkel álljuk körül ravatalodat. Egy évvel ezelőtt egyáltalán nem gondolhattunk arra, hogy a később felismert alattomos kór ilyen hamar végez Veled. Sőt, azt is megdöbbentette a tragikus hír, aki halálod előtt csak két héttel telefonon beszélt Veled.
A régi latin mondás - magyar változatával együtt - gyakori használatával: "De mortuis nil, nisi bene" - "A halottakról semmit vagy jót" - látszólag hitelét vesztette. Pedig szeretteinkről haláluk hírére, pláne, ha évtizedeken át együtt dolgoztunk velük - nem véletlenül - értékeik, erényeik idéződnek fel emlékezetünkben (Egyébként is ki mondhatja el önmagáról - itt közöttünk, vagy akár az egész világon egyetlen ember is, hogy nincs hibája, vagy sohasem volt bűne, hiszen Vörösmarty szavai szerint is: "Ember vagyunk az ég és föld fia...").
Bár családi életed korán hajótörést szenvedett, azoknak a gondját, akiket az élet reád bízott, példás odaadással viselted. Ki hitte volna, hogy munkád kedélyes végzése közben nap mint nap éveken át a betegségétől és korától egyre inkább elnehezülő édesanyád ellátása árnyékolta be életedet. És a megadással vállalt kötelességednek zokszó nélkül tettél eleget.
Mi, egyszerű tanárok jóformán csak tanítványainkat, néhány osztály tanulóját ismertük, Te azonban, mint az iskola könyvtárosa az intézet szinte minden tanulójával személyes kapcsolatban voltál. A gyerekek már tudták, hogy az általuk igényelt könyvet maguk keressék meg, és annak elolvasása után maguk tegyék a helyére. Fegyelemre, igényességre, rendre, a kultúra tiszteletére nevelted őket. Te, a mindenki Kati nénije, a könyvtárból diáknak és tanárnak egyaránt otthont varázsoltál.
Iskolánk közös dolgaira, ügyeire, gondjaira érzékenyen reagáltál. A gimnázium sorsát mindig szíveden viselted. Komolyság és vidámság egyszerre volt Rád jellemző tetteidben és az értekezleteken hozzászólásaidban. Egyéniségeddel, személyiségeddel sajátos színfoltot jelentettél az iskolának. Távozásoddal nagy űrt hagytál magad mögött.
Arany János egyik csodálatos alkotásában meglepő gondolatot fogalmaz meg: a halottban önmagunkat siratjuk. Valóban, ravatalod előtt nemcsak az a felismerés fogalmazódik meg bennünk, hogy haláloddal szegényebbek lettünk, hanem az is, hogy mi, akik a fájdalmas búcsúra összejöttünk, a tiédhez hasonló sors előtt állunk. Hogy napok, hónapok, évek vagy évtizedek múlva-é, az jelentéktelen szempont az örökkévalóság távlatában. Intő példa arra, hogy amíg e földi életben forgolódunk, tetteinkben, szavainkban mindig jó lelkiismeretünk intelméhez igazodjunk. Reményeink szerint Te is ezt az érdemet vitted magaddal a sírba.
Kedves tanárnő, Tisztelt Kati Néni, Kedves Kati, végső búcsúzóul mindannyiunk nevében hadd hangozzék el egy fohász érted, mint előtted sok kartársunk ravatalánál, a közel kétezer éves liturgia eredeti szövege szerint: Requiam aeternam dona ei, Domine, et lux perpetum luceat ei! Requiescat in pace! Amen! Adj neki, uram, örök nyugalmat, és az örök világosság fényeskedjék neki! Nyugodjék békében! Amen!
1997 nyarán